A Jóisten ekkor elküldte Kolozsvár legügyesebb tündéreit, hogy segítsenek létrehozni ezt a csoda helyet. Az évek teltek és lassacskán több tündér is csatlakozott... Megérkezett tizennégy mosolygós, mesebeli óvónő-tündér, akik varázslatos történetekkel, színes festékekkel, dalokkal és ölelésekkel töltötték meg a termeket. Jött tizenegy gondoskodó, varázslatos dada-tündér, akik puha takarókat igazítottak, cipőket kötöttek, könnyeket töröltek, finom ételekkel kedveskedtek és minden gyermeket úgy szerettek, mintha a sajátjuk lenne. Megérkezett a kedves és különleges asszisztensnő-tündér is, aki mindig ott termett, ahol segítségre volt szükség. Minden reggel szívecskékkel vagy éppen kis virágokkal várta a gyerekeket. A titkárnő-tündér a papírok rengetegében is mosolyogni tudott és bármikor ott tudott lenni, amikor rá szükség volt. Az orvos-tündér gyógyító figyelemmel óvta a gyermekeket és mesebeli sztetoszkópjával minden héten meghallgatta a kicsik szívdobogását. A Varázskuckóban pedig egy mosolygós fejlesztő-tündér várta őket. Ő volt a logopédus, aki türelmesen, játékosan segített minden kisgyermeknek megtalálni saját ügyességét, hangját és bátorságát. Az igazgatónő-tündér pedig szerető szívvel vigyázott az egész kis birodalomra és örömmel nézte, ahogy a kis bölcsisek napról-napra ügyesebbek, minden nap bátrabban mennek be a bölcsis csoportokba és ugornak az óvó-tündérek és dada-tündérek karjaiba. De azt is mosolyogva nézte, ahogy az ovis gyerekek vágnak, ragasztanak, festenek vagy éppen vidáman játszanak az udvaron és építik legújabb homokvárukat.
Ahol a szeretet minden reggel ajtót nyit - a Szent Imre Óvoda és Bölcsőde meséje
Egy szép hajnalon a Jóisten lenézett a földre, és így szólt az angyalokhoz: – Szeretnék alkotni egy helyet, ahol a gyermekek szeretetben nőhetnek fel. Egy helyet, ahol biztonságban lehetnek, ahol megtanulnak imádkozni, nevetni, énekelni, elesni és újra felállni. Egy helyet, hol minden gyermek érezheti: ő maga egy csoda. És amikor ezt kimondta, a napsugarai aranyhidat rajzoltak a nagypark fölé.
De a csodák itt még nem értek véget. Mert ebben az oviban a gyermekek nemcsak játszottak, szárnyakat is kaptak. Amikor megszólalt a zene, kezdődött a néptánc, és a kis lábak úgy dobbantak, mintha az egész föld együtt táncolna velük. A Kingricás foglalkozásokon kacagás pattogott végig a falakon, a Móka Tornán Dórival pedig még a legfélénkebb gyermekek is vidám szökkenő őzikékké változtak. Izabella, a hittan-tündér, szelíd történeteket mesélt Jézusról. Néha kézen fogta a gyermekeket, és együtt indultak el a központi Szent Mihály-templom felé, ahol a pap bácsik kedvesen fogadták a gyerekeket. A templom hatalmas boltívei alatt apró gyermekhangok suttogták az imákat, és csillingelő hangon énekelték az énekeket. Máskor buszra szálltak, és új kalandok felé indultak a nagyvárosban. Autókat, markolókat vagy éppen vonatokat néztek. És volt egy különösen szép nap is minden évben, amikor a nagycsoportos gyermekek az idősek otthonába mentek Ott aztán versek szálltak, dalok csendültek, apró kezek integettek az ősz hajú nagymamáknak és nagypapáknak. Sok idős ember szemében könny csillant, mert a gyermekek mosolya felmelegítette a szívüket. A nagypark fái jól ismerték már ezt a sok vidám kisgyermeket. Látták őket ősszel gesztenyét gyűjteni, télen apró csizmákkal hóban topogni, tavasszal virágokat csodálni, nyáron pedig napfényben futkározni.
És amikor este lett, a Jóisten újra lenézett erre a különleges helyre. Látta a fáradt, de boldog tündéreket. Látta a nevető gyermekeket, látta az öleléseket, az imákat, a játékot, a szeretetet. És halkan így szólt: – Pontosan ilyennek álmodtam. Azóta is ott áll Kolozsvár szívében ez a csodálatos kis világ, a nagypark mellett, ahol minden gyermek egy kicsit hazatalál. Mert a Szent Imre Római Katolikus Óvoda és Bölcsőde nem csupán egy épület. Hanem egy hely, ahol a szeretet minden reggel ajtót nyit. Ha nem hiszed, járj utána...Így volt, így van és így lesz...